Avagy ebben a hónapban a magyarok „csinálják a fesztivált” Münchenben.

Talán 34 évvel ezelőtt az olimpiai ökölvívó, birkózó, vagy vívó teremben, esetleg az öttusa verseny befutójánál lehettek utoljára olyan büszkék ezeken a müncheni helyszíneken tartózkodó honfitársaink nemzeti hovatartozásukra, mint ezekben a napokban mi, szerencsések, akik a Deutsches Theater nézőteréről tekinthettük meg az Operett Színház társulatának vendégjátékát. Gedó György, Hegedűs Csaba vagy éppen Balczó András dobogtathatta meg ugyanannyira a lelkes szurkolói szívét, mint most a miénket Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter, Németh Attila, Bereczki Zoltán, Molnár Szilvia, Füredi Nikolett, Szinetár Dóra és még sokan mások, akiknek a nevét ugyancsak illenék díszbetűvel e felsorolásba foglalni. (Ettől pusztán annak érdekében tekintek el, hogy ne veszítsem el potenciális olvasóim potenciális érdeklődését.) Az egyetlen különbséget abban látom a történelmi összehasonlításban, hogy ezúttal a vastaps és az ünneplés nem járt együtt a piros-fehér-zöld zászló felvonásával.

Így utólag mindenképpen úgy értékelem, Mozart születésének 250. évfordulójára méltóképpen emlékeztünk ezzel a zarándokúttal. Ha nem az idő szorításában utaztunk volna, még olyan kegyhelyeket is meglátogathattunk volna út közben, mint Salzburg vagy Bécs (de ha tágítjuk a kört a musical műfajában az Operett Színház tavalyi nagy sikerű bemutatójára, akkor Mayerling felé is letérhettünk volna az autópályáról. És hogy teljes legyen a kép, Münchenben az elsők között megpillantott utcanévtábla, ami alapján megpróbáltuk betájolni magunkat a Rudolfstrasse volt...)

Szombaton nagyon jó érzés volt magyarnak lenni Münchenben. Csupán azért még nem kellett volna hajnalban felkelni, és 700 km-t autókázni, hogy megtudjuk, a német turnén lévő társulat tagjai tényleg művészi fokon „játsszák a színt” :). Mint ahogy énekükkel is olyan sok árnyalatot vonultatnak fel előttünk, amelyet érzékszerveink olykor befogadni is képtelenek. Na, de az, hogy mindezt eredeti német nyelven is olyan magas fokon tudják prezentálni, hogy az még egy született németnek is az élvezetek felső fokát jelentse, az már egyáltalán nem „natürlich”. Márpedig büszkén jelenthetem, hogy ez történt. A néhol hidegnek, ridegnek aposztrofált németek közül jó néhányan már a tapsrend első mozzanataiban úgy érezték, elragadtatásukat csak álló taps kíséretében tudják méltóképpen kifejezésre juttatni. Annak ellenére, hogy a nézőszám a Nagymező utcai objektum befogadó képességének több, mint másfélszeresét tette ki, gyorsabban terjedt el a „standing ovation” hulláma, mint azt odahaza esetenként megtapasztaltuk.

A helyszín nem ejtett ámulatba. Kicsit futurisztikus hangulatú színházterem, amelynek egyetlen megkülönböztető előnyeként a földszinti nézőtér jelentős emelkedését vélem. Ennek köszönhetően ugyanis kevésbé fordulhat elő, hogy electric boogie táncosként kelljen felsőtestem mozgásával lekövetnem az előttem ülő pozícióváltásait, ha szerencsétlenségemre egy a légionárius minimumot meghaladó méretű nézőt sorsol elém Fortuna, vagy Hajas mester egyik pályatársa túl jól sikerült tupírt rittyentett nem kimondottan színház-komfort frizuraként elülső szomszédom fejére. Ráadásként a színházrajongók egy következő generációja számára szüleik kölcsönözhettek (fel se merüljön senkiben, hogy pénzért) vastag Deutsches Theater feliratú párnát, ezzel is növelve esélyeiket, hogy már ifjan is kellő rálátással rendelkezzenek az előadásra. A színház akusztikája kivételesen nagyszerű volt – talán ebben is felülmúlta a hazai pályát. De az egész épület hangulata, a szűk folyosók és jellegtelen előtér összképében messze elmaradt a Nagymező utcában található „ékszeres dobozé” mögött. Amennyire ezt laikusként megfigyelhettem, a színpadtechnika tekintetében is mi állunk jobban. Leginkább az Operettben a színpad közepébe beépített forgó-süllyesztő hiányzott, amely többször is Coloredo palotájának egyes színhelyeit (fürdő illetve könyvtár/dolgozószoba) fogadja magába. E technika hiányában ezek a jelenetek lényegesen kevésbé lehettek látványosak.

Ha az én megítélésem szerint értékeljük kedvenceink német tudását, akkor azt mondhatom, tökéletes volt, hiszen pontosan annyira nem értettem Őket, mint az előadást anyanyelvükön játszó kollégáikat. De mivel e nyelvet jómagam szerény mértékben bírom, ebben a kérdésben inkább arra hagyatkoznék, hogy nem láttam értetlenkedő vagy gúnyosan mosolygó helybelieket a nézőtér egyetlen pontján sem. A poénokat vették, néma áhítattal figyelték az egész előadást és a lelkes ovációjuk is messze felülmúlta a kötelező tisztelet jegyében fogant tapsot. Itt és most kár lenne egyes szereplőket kiemelni, a dolog felemelő voltát többek között éppen az az egység képviselte, amit a művészek megvalósítottak a színpadon. Nyilván volt, akinek a nyelv jobban, másoknak kevésbé jelentett kihívást, de játékukkal még előbbiek is kárpótoltak mindenkit egy-egy elharapott, vagy kevésbé sikeresen kimunkált szóért. Inkább csak azokról szólnék külön, akiket odahaza nem volt alkalmam e darabban látni. E téren a hölgyek vitték a prímet. Röviden úgy fogalmazhatom meg véleményemet, hogy Molnár Szilvia, Füredi Nikolett és Sz. Nagy Ildikó alakítása külön-külön is megérte volna a nettó 14 óra utazást. A helyi vendégművészeket - gondolok itt elsősorban Patrik Stankera és Caroline Vasicekre - pedig azzal magasztalom az egekig, ha azt mondom, méltóak voltak arra, hogy ilyen társaságban játszhassanak.

Summázatul csak azt mondhatom, egy-egy aranyérmet akasztanék a társulat minden tagjának nyakába. Részben, mert ugyanolyan kemény munkát érzek teljesítményük mögött, mint élsportolóink esetében. Másrészt pedig azért, mert hasonló mértékben öregbítik kis hazánk hírnevét. Ezt nevezem én országimázsnak, ami minden reklámnál és szerződtetett kvázimagyar fizetett dicshimnuszánál többet ér. És keblem csak tovább dagad a büszkeségtől, ha arra gondolok, vajon hány német – sőt a kérdést nyugodtan kiterjeszthetjük a teljes EU-ra – színtársulat vállalkozna arra, hogy Budapesten, „természetesen’” magyar nyelven előadja a Menyasszonytáncot.